KIRÁLY András

andraskiaraly.tumblr.com


Viltin Gallery
5 Pieces Gallery
The Carlos Reid Gallery


Mélyi József - Csinálni a dolgokat

Megnyitóbeszéd Király András kiállításához

Párhuzamos valóságok, avagy mit gondolna Manet, ha látná Király András festményeit?

Mélyi József elkalandozó megnyitóbeszéde Király András Csinálni a dolgokat című kiállításához.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ha lehetne a kortárs festő munkaidejéről és munkabeosztásáról statisztikát készíteni, akkor a kimutatásból kiderülhetne, hogy a művész idejének legnagyobb részét a töprengés teszi ki: egyáltalán mi kerülhetne a vászonra? Mi az, ami idevaló? Mi az, ami nem jeleníthető meg ennyire pontosan a fotó vagy a video eszközeivel, amire éppen az olaj-vászon különben kicsit idejétmúltnak tűnő médiuma a legalkalmasabb? Mi az, ami ebben a teljesen más jellegű és más sebességű befogadást igénylő kép-világban még megállít, meglep, megmozgatja a képzeletünket, azután beleül az agyunkba és vissza-visszatérve elgondolkodtat?

Király Andrásnak van itt egy képe, az a címe, hogy Megkértem Miklóst, játsszon el egy történetet – ez egy tipikusan ilyen meglepő, megállító festmény. Egy férfi, különben ismert kortárs művész, szép, mint egy filmszínész, egy pipa szárát odanyomja saját arcához. Képzeljük el, hogy a jelenetet fotóként látjuk a Facebookon –, ha nem ismerjük a szereplőt, egy pillanat alatt továbbgörgetünk. Képzeljük el videóként a Youtube-on –, ha átküldik nekünk, akkor sem maradunk meg mellette egy fél percnél tovább. Mindkét médiumban a történetet hiányolnánk: a fotó hosszú szöveg nélkül életképtelen, a video narráció és történet nélkül idegesítő és unalmas. Furcsa módon a festménynek ebben a versenyben szélesebb a játéktere: a festmény lehet enigmatikus, a történet lehet lényegtelen, a szereplő kiléte nem fontos. A festmény lehet lassabb. A festményre általánosságban más játékszabályok érvényesek, a festménnyel a hagyományai miatt elnézőbbek vagyunk. Mégiscsak ez az a műfaj, amelyben Raffaello és van Gogh is alkotott.

Van egy játékom, régóta játszom magamban, azt a kérdést teszem fel benne, hogy mit szólna hozzá? Kiválasztok egy híres embert a rég- vagy a közelmúltból, esetleg a jelenből egy másik világból, és elgondolom, mit szólna valamilyen aktuális dologhoz. Tudom, nem vagyok egyedül ezzel a játékkal, mostanában több helyen olvasom, főleg az interneten, hogy mit szólna ehhez Kádár vagy Orwell, de én legtöbbször a művészetre szoktam gondolni. Mit szólna egy régi szobrász, mondjuk Izsó Miklós a Szabadság téri új emlékműhöz? Mit reagálna Trockij, ha látná működni a Magyar Művészeti Akadémiát? De vannak néha pozitívabb gondolataim is, például mit gondolna Manet, ha látná Király András festményeit? Először is elképzelem Manet-t, ahogy nézi a képeket, ez már tipikusan egy mai festménytéma, a dús szakállú Édouard Manet ott áll Király András vászna előtt és erősen gondolkodik. Úgy képzelem el, ahogy azt Király András megfestené: fotószerűen, de kissé elmosódottan, Manet komoly arccal néz, öltönye nem XIX. századi, inkább mondanám kortalannak. A játékban el is lehet kalandozni persze: elképzelni a képet, ahogy a megnyitó résztvevői nézik, hogy Király András a Manet nézi Király András festményét című festményét festi. (Zárójelben: az elkalandozás ennek a játéknak a lényege, mert jelzi, hogy egymásba dobozolt utalásrendszerben létezünk, amelyben a nézés, a festés meg a művészettörténet egyaránt fontos.)

De térjünk vissza a kissé már türelmetlen Manet-hoz, az agyában kavarognak a gondolatok. Király András képeiről Daumier kis tanulmányai jutnának eszébe, egy következő pillanatban már közelebb hajolna, mert inkább a mai festékek minősége érdekelné. Apró szentkép-parafrázisoknak látná ezeket a képeket, elmosolyodna, felnevetne. Ha Király András is itt lenne vele – miért ne sétálgathatnának együtt, nyugodtan belefér a fejembe – megkérdezné, mi az oka, hogy nincsenek nagyobb témák? Alig másfél évszázad alatt ennyire elfogytak volna, vagy az emberi figyelem ennyire fókuszálódott, ma már minden apró kézjel ilyen fontos? Vagy azt gondolná, hogy ez a sorozat itt nem más, mint előkészületek sora egy nagyobb kompozícióhoz. Megpróbálná összerakni az egészet, de nem sikerülne, mert számára nem lehetséges olyan kép, amelyen a papírtépés meg a paprikaorrú kislány egyszerre jelenik meg a lábakra kötözött szalmával, legfeljebb a bolondokházában. Aztán ránézne a kezeit elrejtő bőrkabátos emberre; a címre rácsodálkozna: Dupla Napóleon. A cenzúrára gondolna, III. Napóleon idején ezért börtön járna. Egy furcsa, ellesett pillanat lenne, vagy csak egy idétlen mozdulat? Vagy csupán a festő hezitált: nem akarok kezet festeni, festettem már eleget, mit csináljak? Mindenesetre rájönne a képek fényképszerűségére, már az ő korában sem exponáltak mindig jól.

A Gauguin-kép nagy rejtvény lenne számára, a földgömb, a Tahitire mutató ujjal. Manet ismerte Gauguint, de történelmi okokból nem tudna a motívum és a név között kapcsolatot teremteni, hosszan kéne magyarázni ezt is, mint a kezével a nadrágjában matató férfit, amelyen egyszerűen megdöbbenne; ott még Trockij és Izsó Miklós is dermedten állna. (Zárójelben: képzeljük el ezt a festményt, Trockij, Izsó és Manet a tökét vakaró férfi képét nézik.) Együtt állnának itt, és a helyszínt is különösnek tartanák, hogy ezek a félig botrányos, félig érthetetlen, de mindenképp érdekes képek egy irodaházban sorakoznak a falon, azután körülnéznének, végigmérnék a többi nézőt is.

Azt kérdeznék a tekintetükkel, hogy ma mit gondolunk ezekről a képekről? Mi, akik nem vagyunk Manet-k, és leginkább azt gondoljuk, nem értünk hozzá. Holott egész nap képeket értékelünk. Információinkat nagyrészt képekből szerezzük, az interneten, az utcán, az újságokban, a tévében naponta képek százait, ezreit fogjuk fel és szortírozzuk. Töredékekből és villanó darabokból magabiztosan ítélünk a valóságról. A festményeknél azonban láthatóan elbizonytalanodunk. Kimegy alólunk a talaj. Bizonytalanságunkban nem engedjük szóhoz jutni a képzeletünket, helyette a valóságban keresünk támpontokat. Idézet. „Ilyenkor szeretett megfogdosni valami vaskosan kézzelfogható tárgyat. Megragadta az asztal lapját, és megemelte. Valóság. Megtapogatta a kőfalat. Valóság. Vadászpuskájának tusát. Valóság. Jobb kezével a bal vállára csapott. Nadrágzsebébe nyúlt, és megragadta a tökét. Valóság, valóság, valóság. Durva, erős, kézzelfogható. Ez az, amit Ferenc és te soha nem fogtok megérteni: amit ti szerettek, az megfoghatatlan, szagtalan, értelmetlen és üres valami...” Péterfy Gergely Kitömött barbár című regényében itt Kazinczy Ferenc sógoráról van szó, aki ki nem állhatja felhőjáró rokonát, és csak a valóságban hisz. Pedig a festmény (csakúgy, mint a vers, a szobor vagy a regény), a képzeletnek is szól. Képzeljük el például, ahogy egy unalmas megbeszélésen Király András képeire gondolunk. Azért gondolunk rá, mert a valóságban, a prezentáción a munkatársunk ujjai pont úgy állnak, mint az egyik festményen itt. A kolléga kezét nézzük, ahogy egy diagramra mutat, miközben mi arra gondolunk, mi történne most velünk, ha hirtelen nem itt lennénk, hanem Tahitin? Pillanatok alatt elmerülünk a játékban, azonnal egymásra másolódnak a képek, amelyek kizökkentik a nézésünket és a képzeletünket. Ilyenkor később is ráérünk azzal foglalkozni, hogyan jutunk vissza Tahitiról, és mit szól majd az egészhez a feleségünk. A kizökkentő, lassú, enigmatikus festmény most sokkal fontosabbá válik. Nemcsak azért, mert el tud repíteni egy másik világba, nemcsak azért, mert szórakoztat, vagy mert gyönyörködtet. Hanem mert fontosabb dolgokra emlékeztet. Arra, hogy látunk, gondolkodunk, tehát élünk.

A képzeletet és a kiállítást megnyitom.

2014.12.12
Mélyi József

Dékei Kriszta - Jelelés fokhagymával

Király András: Let me please introduce myself

A művész indulása egybeesett az ezredforduló környékén egyre divatosabbá váló figuratív festészettel, illetve a korszak vizuális „forradalmával”, azaz az interneten felbukkanó, tömeges fogyasztásra felkínált digitális képek elterjedésével.

Míg a pop art úgy emelte be a kor vizualitását tükröző képeket, a reklámok és hirdetések látványvilágát az elitkultúra területére, hogy (talán a keleti blokk kivételével) meglovagolta, kritika helyett elfogadta a fogyasztás szentségét, a számítógéppel generált képek megjelenése egy sokkal bonyolultabb kérdés elé állította a művészeket. A kép megszokott státuszának megroppanása és a virtuális valóság térnyerése miatt a médium vizsgálata került előtérbe – ehhez pedig szükséges valamiféle reflektáltság vagy kritikai attitűd (és persze itt is vannak kivételek).

Király (aki gyakorlatilag a számítógép előtt ülve tölti minden napját) az internetről levett képeket torzított formában festette „újra”: kezdeti munkáiban a bizonytalan, jelöletlen térben felbukkanó alakok így egyfajta furcsa, egy mozgókép életlen szekvenciájának tűnő életkép szereplőivé léptek elő. A figurális képek sorozatokba rendeződtek, ráadásul többértelmű címekkel megspékelve: a Kultúra sorozat (2000) egyik szereplője, a kártevő egy legelésző őzike, a Művészet sorozat Stílusgyakorlatán (2002) pedig harcművészeti pózokat gyakorló gyerekek tűnnek fel rikító, színes ruhában.

Királynak a Me-mo-artban most látható kiállítását megelőzően a tízes években két egyéni bemutatkozása volt; az ezekben felismerhető témák és stiláris megoldások némi változással ugyan, de máig jellemzik művészetét. A 2010-es, humoros és ironikus Hungarockandroll az internet keresőjébe beírt szóösszetételből, a magyar kultúrára kiadott találatokból indult ki, hogy aztán a nemzeti ikonok, a hungarikummal összenövő sztereotípiák (bog­rácsgulyás, József atillában, Overdose patkója, kolbász és lelógó, konya bajusz) a „nemze­ties” politika alig burkolt kritiká­jává lényegüljenek át. Az MMA térnyerését követően Király radikalizálódott – de nem a festészetében. Aktuálpolitikai, így az adott helyzetre reagáló, ezáltal viszont hamar lényegtelenné vagy értelmezhetetlenné váló gúnyrajzainak terepe az internet, az MMA NEMÁ! sorozat vicces (s egyben a kultúra szereplői számára szo­mo­rú) helyzetképeivel, és az MMA betűit tartalmazó rajzokkal (pél­dául MMACSÓ – Kerényi Imre, MMAKÓ – Balog Zoltán, APARTMMAN – Műcsarnok).
A 2012-es, That’s all folks című kiállítása a szocializmus örökségének és személyes történetének az egyvelege (például a szülőföldjén, Mezőtúron a volt tsz előtt álló „Magyar–mongol barátság” emlékműből kiinduló munka).

Király jellegzetes festészeti kézjegyét egyes kritikusok „maszatolásnak” nevezik, más az „oldószerbe mártották, majd hirtelen kirántották” hasonlattal írja le. Az elmosódó, lazúros felületek, fellazított kontúrok, az elkenés mellett a művész idővel egyre mo­no­krómabb színvilágot használt (pél­dául a 2012-es kiállításra Fenyvesi Áron az anális monokróm jelzős szerkezetet használta – kicsit irigylem is ezért). A most látható művek viszont leginkább a mattos szürke/fekete, a kék és a barna színekkel operálnak (kivéve a kiállításból nem csupán nagyobb méretével kilógó Szalma vagy szalma című vásznat); s a képek is tisztábbak, kevésbé (vagy minimálisan) elmosódottak, és konkrétabbak, mint korábban.

A kiállítás címe (Engedje meg, hogy bemutatkozzam) azt sejteti, hogy a művész a személyes tematika felé fordult el. De ha jobban belegondolunk, ez a formula inkább közhelyeket, irreleváns információkat indukál (lapozzuk csak fel bármelyik általános iskolásnak vagy gimnazistának szánt angoltankönyvet). S valóban, e művekben nincs szó valamiféle szubjektum megnyilatkozásáról vagy ki­tárulkozásáról, sőt. A sorozatból most bemutatott, 2014-ben készült tizenkét munka főszereplője inkább egy rejtőzködő, jeleléssel kommunikáló személy, egy férfi. A csendélet és az életkép műfaját keverő festményeken sosem jelenik meg a főszereplő (a művész?) arca, s a fejét is csak egyszer, akkor is hátulról, a nyakán összekulcsolt kézzel látjuk (A férfi, aki nem csinált semmit). A szűkösre vett képkivágatokon a kezek dominálnak. Láthatatlan gitárt pengető kezek (Fisz), pulzust mérők (Beat), muszklit feszítők (Filozófia) és pulóvert fogdosók (Gondolkodás helyett csípd meg magad) vagy ételekkel „babrálók” (Egy gerezd fokhagyma, Ebédre). A képek címei is sokkal egyértelműbbek (ellentétben például a sorozathoz kapcsolható, 2013-as Helyetted ég a fülem című munkával), leíróbbak; az Utolsó oldalon valóban azt látjuk, hogy egy kéz kitépi egy könyvből az utolsó nyomtatott lapot.

Három munkát a jelelés játékosan megjelenő témája köt össze. Az Elrontott poénon egy egyszerű „bűvésztrükk”, a hüvelykujj eltüntetése nem sikerül, a keresztbe tett gyűrűs- és mutatóujj Fecskét formáz, a spárgával összekötött két kéz (Feszültség) pedig leginkább a gyerekek hurkolós játékát idézi fel.

Nem tudhatom, hogy Király mit is állít ezen műveivel. De az előzmények, az egyéni kiállításai alapján azt gyanítom, hogy nem én kergültem meg teljesesen, ha a művekben finoman rejtett politikai olvasatot fedezek fel. A „csipkedős” munkával szembeállított Utolsó oldal talán a közoktatás szétveréséről, az egyéni látásmód megregulázásáról, a kulturális élet szétveréséről „szól”, a megadóan összekulcsolt kezek pedig az egyre brutálisabban nyomuló államgépezettel szembeni ellen­állásról, versus fel- vagy megadásról. Vagy hogy a tervezett in­ternet­adó bevezetésével jobb híján jelekkel is kommunikálhatunk. A fokhagyma ráadásul elűzi az ördögöt.

Me-mo-art Galéria, Bp. XIII., Pan­nónia utca 6., nyitva: november 28-ig

Fenyvesi Áron - Király András: That’s all folks

Ez van hapsikáim - rágja a szürke nyúl a répát és vigyorog. Függöny le. – történik legalábbis a klasszikus esetben. Persze Király festett nyula, (ott) már biztosan nem fog beszélni, de én még csak egy mosolyt sem vélek felfedezni rajta. Nagyon ironikusan ér itt véget valami nagyon ironikus – sugallja nekem legalábbis a cím. Mintha a piros-pozsgás vidéki ember is józanodni kezdene azon a másik képen a hír hallatán. Én meg egyszerűen bejelentem akkor, hogy Király András művészeti pályája az anális monokróm korszakába lépett, és túl is vagyunk mindenen. A képlet persze nem ilyen egyszerű, hagyjuk is a barna szószt.

Azt hiszem sokkal inkább a kezdetről és a végről kellene nekem itt ma este beszélni Önöknek. Már csak azért is, mert gondolom az sem teljesen véletlen, hogy a 2010-es hungarockandroll kiállítás megnyitója után, ma megint én zabhegyezek itt a plénum előtt. Szerencsére a művek, mint egyetlen biztos fogódzók egy kiállításmegnyitón megnyugtathatják Önöket, hogy ez nem egy kollektív déja-vu élmény, sőt nem is egy folk-akció-vígjáték elcsépelt második része, hanem sokkal inkább egy szép keretes szerkezet. Módot is ad nekem arra, hogy megvizsgáljam mi történik itt a térben Király művészetével az akkori képek relációjában.

Kezdeném talán a legkézenfekvőbbel: a színkóddal, amiben most leginkább a fakó traktor-vöröst érzem dominánsnak, főként az akkori József Attilában c. kép ködmön-kékjének, és a nyurga Petőfi olaj-zöldjének viszonylatában. Amik egyébként a ne_utánnozz, és a hungarockandroll kiállítások által fémjelezte ciklus legmeghatározóbb színélményei voltak számomra. De időközben az ironikusan megidézett romantikus turbo-folk-betyár világ, mintha a motorizált agrárium korszakába lépett volna Király képein. A mongol-magyar barátság kicsinyített modelljén is traktorgumikat feszítenek kettős keresztekre.

Némely Király kép előtt állva, azért elgondolkodhatunk, hogy kinek is a szemei figyelnek minket, de nekem az a benyomásom a mostani művekkel kapcsolatban, hogy sokkal kevesebb gyorsan devalválódó aktuálpolitikai áthallás kerül a munkák előtérbe. Schmitt Pál portréja már nemcsak Király képén mosódott el.
Tulajdonképpen meztelenebbeknek, és talán kicsit őszintébbeknek is tartom emiatt ezeket a műveket, a képkivágatokat mindenképpen univerzálisabbnak és emblematikusabbnak - kerüljenek azok a legkülönfélébb filmekből és TSZ padlásokról is Király vásznaira. Beszélhetnék még persze a politika és a művészet, és a dokumentum és a művészet viszonyáról, de akkor kicsit hasonlóan érezném maga, mint a hátsó teremben a citerások, akik a levegőt kaszálják. A Király meztelen, kiállthatna most fel valaki. Na de persze nem úgy.

De közben mégis az az érzésem támad, mintha ezen a kiállításon tényleg bevallásra kerülne az, hogy az aktuálpolitikai környezetünk, és sok mindennel terhelt múltunk nem rajtunk kívül álló céltábla, hanem két lábbal állunk benne. Zsolozsmázzuk a mítoszt. Talán apám adott tüzet talán apádnak.

Nagyon megtetszett nekem egy kicsit mentalistának ható varázsszó az utóbbi napokban, ami nem más, mint: az alanyiság. Azért hozom most ezt elő, mert Király ezen festményeinek leírására nekem sincs egyenlőre jobb jelzőm. Sokkal alanyibbnak tartom őket a korábbiaknál. Mintha nem egy kollektív, reflexív és ironikus politikai tudat projektálása lenne a kiállítás célja, hanem itt és most Király András szólal meg, és már egyes szám első személyben maszatol. Előkerülnek a dobverők, a cintányérok, és az ezekhez kapcsolódó Király magánmitológia is, a legnagyobb örömömre – teszem hozzá. A kiállítást azt hiszem ezen a ponton akár el is nevezhetném my superhighway-nek, aminek nyolcsávos autópályáján Mezőtúr és Budapest között kombájnok, dobok, marhacsordák, és fekete objektek előzgetik egymást. És kiderül, hogy Király András művészete egy sokkal komplexebb összefüggésrendszer, mint gondoltam például én ezelőtt a kiállítás előtt. A My Way sorozatban már ott lapult a Bála Béla c. kis fekete agrár-csendélet, amibe mintha bele lenne sűrítve sok utána következő képciklus, és most meg előkerülnek a dobok, és valami egészen új és lenyűgöző autópálya-lejáró is nyílik a kis rajzokkal.

Fenyvesi Áron

Baglyas Erika - Egy homályos kupac esete a rózsaszínű traktorral - THAT'S ALL FOLKS

Egy homályos kupac esete a rózsaszínű traktorral - THAT'S ALL FOLKS Baglyas Erika

A traktor egyébként nem rózsaszínű, hanem piros, a kupac pedig nem pusztán homályos, de szaga is van, és nem csak a termőföld, hanem minden elmosódott Király András festményein. Ráadásul ez már nem az első eset: mert amit 2010-ben Hungarockandroll címmel elkezdett, most That’s All Folks címmel folytatja a Viltin Galériában. A Jóisten a megmondhatója, hogy Király András nem a levegőbe beszél. KRITIKA
Hasonlóan előző önálló kiállításához, most is festményeket és objekteket állít ki a Parlament tőszomszédságában lévő, jól prosperáló Viltin Galériában. Témaválasztása sem változott meg nagyon: mintha egy személyes mitológia fragmentumait gyűjtögette és szőtte volna tovább. De csak mintha. Mindebben a központi elem a vidéki, azon belül is a paraszti lét tárgykultúrája és rituáléi. Király András azonban nem a lassan feledésbe merülő értékek ábrázolására törekszik, még csak a megőrzésükre sem kíván figyelmeztetni. Az ő nézőpontja ennél távolságtartóbb: részben a szocialista múlthoz való viszonyulásunkról szól. Habár Mezőtúron nőtt fel, és így a magyar Alföld szülötteként ő maga is közvetlen tapasztalatokkal rendelkezik arról, amiről beszél, most a városi lét felől tesz megállapításokat. És innen nézve a kissé elmosódottnak, ugyanakkor idealizáltnak tűnő ’70-es évek „nagy” horderejű vidékfejlesztéseit, a TSZ-valóságot és a szocializmus szorgalmas népeszményét festi meg túlexponált koloritokkal. Munka és szórakozás, napi betevő és gépesített haladás, gazdanapok és trófeák vegyülnek például A tavasz 17 pillanata közé. A változó méretű képeken Járóka Sándor és népi zenekara épp úgy megjelenik, mint a – ki tudja már hány éves – ötéves terv teljesítése eredményeképpen átadott épület, gyár, kultúrház. Néha nagyon is konkrét jelenetekből, máskor elvont, már-már szürreálisnak tűnő film-snittek képkockáiból alakul az édes-bús, iróniára éppúgy, mint öniróniára hajlamos összkép.
Az Oktatóközpont például pont olyan nagy és sivár, mint a valóságban volt, és előtte épp úgy állnak a lucfenyők és a szürke emberek cigarettával a kezükben, ahogy apáink, anyáink álltak valamikor ’72-ben. A Légciterások is korhű képet ad a kultúrházi délutánokról, de nem azért, mert a figurák élethűen vannak ábrázolva. Sokkal inkább azért, mert eltűnt a citera és az asztal a képről, de az a fehér ing, fekete mellény és az a bizonyos mozdulat ugyanaz maradt.

Király András kiállítása majdnem nosztalgiát ébreszt. És ez a „majdnem” gyakran a kiállított tárgyak láttán dől el. Itt fogalmazódik meg markánsan a rögvalóság, a múlt és jelen furcsa párbeszéde: a magyar társadalom a Kádár-rendszerhez való viszonyát még nem döntötte el. Azok a képi toposzok, amiket Király festményeihez használ, bennünk nézőkben is képeket elevenítenek fel, és ezek bizony az emlékezés jóindulatára számítanak. Olyan jeleneteket hívnak elő, amelyekben mindig van egy emberi közösség, talán egy család, talán egy párt, talán a haladásért termelők munkaközössége ­– mindenesetre viszonyok. A viszonyoknak voltak terei, névnapokkal, közös és megkerülhetetlen ünnepségekkel, a szabadidő eltöltésére alkalmas időpontokban, ahol mindig volt csend, rend és fegyelem, és a napi minimum három fekete. Király könnyedén és lazúrosan elmossa ezeket a jeleneteket, ezért aztán a néző viszonyát sem határozza meg jó előre, inkább felkínálja annak a lehetőségét, hogy mi válasszunk emlékezés és felejtés között.

A festmények és szénrajzok mellett négy objekt és egy videó is látható a kiállításon, ezek jelölik ki azt az értelmezési keretet, amivel helyére kerülnek a „szép emlékek” is. A Magyar-Mongol Barátság emlékmű – az eredeti még mindig ott áll Mezőtúron, csak kikopott mögüle a TSZ – egy kézzel megdolgozott kaszakő, egy nyilakkal a falhoz szögezett fekete alma, no és maga az ördög. Ez utóbbi egy Decima képében jelent meg. A tized itt és most lehet egy régi-új megfizetendő adó (terményben, szolgáltatásban vagy más úton), magba fulladt hit, vagy egy olyan ütem, amit nem ezzel a hangszerrel lehet megadni.

Közel a plafonhoz, bőven a néző szemmagassága fölött látható egy rövid videó is, amin viharos erejű szél tép és szaggat egy lobogót. Talán nem véletlen, hogy e jelenet alatt az Európa 1. című kép Móricz Zsigmond megrendítően szép kisregényére, az Árvácskára utal: egy társadalmi és politikai rend szerencsétleneket megalázó világára.